Levelező demokrácia

Miró Kiss Ida. Megjelent a Magyar Narancs 2000. június 22-ik számában.

Az Internet mindaddig a demokrácia igazi terepének tűnt az álmodozók számára, amíg ki nem derült, hogy a legnagyobb piac lévén elsősorban a tőke birodalma immár. Valójában a hadi kutatások hatékonyságát növelő Arpanettel az történt, hogy kinőtte magát, és átkerült a tömegfogyasztásba. Ez az emberiség fejlődésének rendesen megszokott útja, így vagyunk a teflonnal és az atomenergiával is.

Igen, egyszer majd lehet elektronikus szavazásokat és választásokat tartani, ha megszűnt a „digitális szakadék”, mely a számítógép- és Internet-hozzáféréssel rendelkező keveseket elválasztja a többségtől. A szoftver-fejlesztőkön nem múlik, ők különb feladatokat is megoldottak már, mint a szavazók regisztrálása, azonosítása a szavazáskor, és az azonosítás lehetőségének törlése az összeszámlálás után.

De hát az a digitális szakadék, az ott van, és ott is lesz még sokáig Afrikában éppen úgy, mint Székesfehérvárott.

A World Watch Institute által május végén bemutatott Életjelek 2000. című jelentés szerint a múlt év végén 72 millió számítógép lóghatott a neten, ami tavalyhoz képest 67%-os növekedés. 260 millió ember kapcsolódhat be a globális zizegésbe – egy a gond, hogy ez a Föld lakosságának még öt százalékát sem teszi ki.

Globális lakossági fórum

Aggasztja is rendesen a Világbankot a szakadék, hiszen ha egy 260 milliós piac buli, akkor mekkora buli lehetne a földi lakosság nagyobb hányadának becsalogatása az Internetes bazárba? Nosza, rendezzünk piackutatást! A piackutatás majdnem olyan, mint egy közmeghallgatás – mármint amit nálunk a rendszerváltozás óta így neveznek. Korábban lakógyűlésnek, vagy lakossági fórumnak hívták, és a Hazafias Népfront teljesítette ki vele a szocialista demokráciát. Nohát, a Világbank pedig kapitalista demokráciában utazik, ezért globális lakossági fórumokra hívja a népeket. Elektronikus fórumokra.

Igaz, ami igaz, amióta James D. Wolfensohn a Világbank Csoport elnöke, változott a Bank stílusa, mintha adna arra, mit beszélnek róla a népek. Sőt, a PR-mutatványokon túl olykor egészen meglepő lépéseket is tesz, mint például kivonulása a chilei Bio-Bio folyón épülő vízierőmű finanszírozásából.

A földi lakosság megkérdezése saját ügyeiről azonban először nem neki, hanem Gro Harlem Bruntland asszonynak jutott eszébe.

1983-ban az ENSZ Közgyűlés úgy döntött, hogy hosszú távú stratégiát kell kidolgozni, mely lehetővé teszi a környezetkímélő fejlődést. Bizottságot alakítottak, melyet Gro Harlem Bruntland norvég miniszterelnök vezetett. Az ő nevéhez fűződik a „Közös Jövőnk” címmel 1987-ben bemutatott jelentés a világ környezetállapotáról, és annak okairól.

Bruntland asszony munkamódszere új stílust honosított meg a nemzetközi szervezetekben. A Bizottság végigjárta a világot, és a helyszínen tájékozódott, nemcsak politikusokat, hanem helyi szakértőket, és a civil társadalom képviselőit is meghallgatta.

Azóta az ENSZ, az Európai Unió, az Európa Tanács és más nemzetközi szervezeteknél hivatalosan is bevonják a nem kormányzati, civil szervezeteket a döntések előkészítésébe. Sajátos társasjáték ez: bent tanácskoznak a politikusok, hátuk mögött ülnek a civil lobbisták, odakint pedig vérmérsékletük és radikalizmusuk foka szerint demonstrálnak a többi szervezetek aktivistái.

Néhány éve pedig a hivatalos tanácskozásokhoz kapcsolódó civil konferenciák szervezői levelező listákon és elektronikus konferenciákon vitatják meg a hivatalosoknak szóló hitvallások/állásfoglalások/felhívások/követelések/ajánlások (nem kívánt törlendő) szövegét.

Global Knowledge’97

Ezt az eredetileg civil ötletet vette át a Bank, melynek első elektronikus fóruma a Global Knowledge’97 nevet viselte, és egy Kanadában tartott miniszteri konferenciához kapcsolódott, méghozzá a konferencia szekcióinak megfelelő levelező felületeken. A digi-szakadék (digital divide, digital gap) kifejezés is valószínűleg ezen a konferencián került forgalomba.

Az elektronikus konferencia megszervezésébe és lebonyolításába bevonták az Association for Progressive Communications nevű szervezetet, mely a civil ISP-k, Internet-szolgáltatók nemzetközi szövetsége, és rajta keresztül érhetők el a fent említett lobbisták, de a radikális zöldek, nőmozgalmárok, békeaktivisták is, azok, akik a hivatalos konferenciák épületein kívül szoktak nyomulni.

Nagyon szépen meg volt szervezve a virtuális rendezvény, sikerült széles körben mozgósítani a témában jártas kutatókat, mozgalmárokat, nonprofit szakembereket, csak a hús-vér konferencián voltak nehézségek: nem tisztázták ugyanis előre, kinek, mikor, hogyan fogják átadni a nemhivatalos elektronikus konferencia összefoglalóit, továbbá: mit kezdenek azokkal a tanácskozás résztvevői?

Kinek mire jó?

A GK’97 óta szokásba ment, hogy a Világbank az interneten megtalálható szakértőket mozgósítja saját elektronikus fórumain, legyen szó a bank-krízisek menedzseléséről, a turizmus, a gazdasági növekedés és a fejlődés misztikus összefüggéseiről, a nyomornegyedek jobbításáról, a korrupció vagy a szegénység elleni támadásról. (Nota bene: érdekes egy nyelv ez a magyar, nem tesz különbséget a szegénység mint állapot, és a szegénység mint társadalmi csoport között, így azután egy ilyen cím végletesen ellentmondó politikai értelmezésekhez vezethet.)

Az elektronikus fórumon mindenki jól jár. A hozzászólók nyilvánosságot kapnak, a Bank ingyen hozzájut egy rakás kitűnő szakértői anyaghoz, hiszen a hozzászólások némelyike tanulmánynak, esszének vagy újságcikknek is megteszi, kopirájtja pedig tisztázatlan. Bonusz, hogy PR-szakértői is arathatnak: könnyebben belőhetik, miként építgessék a Bank imázsát.

Valamit valamiért. A kukkolókról még nem is beszéltünk: hatalmas ismeretanyaghoz, és remek személyes kapcsolatokhoz juthat az, akit a szóban forgó téma érdekel.

Mega-konferencia

Májusban mega-konferenciát tartott a Világbank állandó elektronikus fóruma, a Development Forum, Globalizáció, szegénység és fejlődés címmel. Százhúsz országból több mint 5000-en regisztrálták magukat a négy hétig tartó konferencián, melynek azt a szerény feladatot szánták, hogy dolgozza ki a globalizáció, a fejlesztés és a szegénység összefüggéseinek fogalmi kereteit. (Ingyen).

Ennyi tenger népet persze nem lehet ráengedni csak úgy a listára, melyre összesen ezernél több hozzászólás érkezett. A moderátorok naponta 14-16 olyan üzenetet választottak ki publikálásra, melyek a tipikus álláspontokat, hozzászólásokat képviselték. Láss csodát: a hozzászólások között elenyésző számban volt olyan, amelyik tapsolt a Világbank politikájához, és lelkesedett volna a globalizációért.

A vita kezdetén a kasseli egyetem egy közgazdaság tanára, Ross Copeland elmélázott azon, hogy minek köszönhető a Világbank-IMF-IBRD fórumok hirtelen elburjánzása. „Szép volna, ha felébredt volna ezeknek az intézményeknek az érdeklődése a fejlődés és a szegénység összefüggései iránt, és ezeket a vitákat saját munkájuk jobbítására használnák. Sajnos azonban hajlok arra a feltevésre, hogy inkább jelentéseik és javaslataik szövegezését szeretnék elfogadhatóbbá tenni – majd meglátjuk!”

Nem késett a válasz sokáig: a Világbank egy közgazdásza, Amadou Cisse, magánemberi minőségében népies, de nem túl hízelgő metaforával érzékeltette a Világbank és a fejletlen országok viszonyát: „Talán a róka bárki másnál felkészültebb arra, hogy beszámoljon a baromfiudvarban uralkodó szegénységről, de okosabb farmerra volna szükség ahhoz, hogy ezt a tudást a tervezésben felhasználja.”

A globalizáció varázsigéje

Az első hét a globalizáció értelmezésével telt. A legszebben Ken Cory, „magánpolgár és karosszéki tanácsadó” fogalmazta meg a problémát: a politikusok, az üzleti élet vezetői és a médiabölcsek szinonimaként használják a globalizáció, liberalizáció, versenyképesség, hatékonyság és szabad piac kifejezéseket, varázsigeként mormolják ezeket, amivel sikerül megfosztani őket értelmüktől, egyben kizárni a vita lehetőségét, mintha a törzs isteneiről volna szó – írja Cory, és rögtön hozzáteszi: a globalizáció ellenzői az ellenkező irányból járulnak hozzá ehhez a megdicsőüléshez: démonizálják a fogalmakat. „Oda jutottunk, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valuta Alap egyenlő az Antikrisztussal”.

Rogelio Esteban Giraudo-Hughes közgazdász-tanár Argentinából, tovább komplikálja a helyzetet, amikor arról ír, hogy miközben sokan még a „globalizáció” fogalmát sem emésztették meg, mások már „mundializációról” beszélnek, mely fogalomba a gazdasági szövetségek új formái mellett a kommunikáció fejlődése is beleértendő.

A Világbank hivatalos, közgazdász szakértői óvatosan, csipesszel válogatják szét a globalizáció különböző értelmezéseit. Először is ide értik a nemzetközi kereskedelmet, a közvetlen külföldi tőkebefektetéseket, és a tőkepiaci mozgásokat. Meglepetéssel értesülünk arról, hogy ezeknek vannak potenciális előnyeik és hátrányaik, és hogy eltérően kell viszonyulni hozzájuk. Megnyugtatják a résztvevőket afelől, hogy a Világbank mit szeret inkább: a szabadabb kereskedelmet és tőkebefektetéseket, mert ezek hasznosabbak és kevésbé rizikósak a szegénység csökkentése szempontjából mint a tőkepiaci tevékenység.

„Itt van, és itt is marad”

Egy ENSZ-szakértő óv attól, hogy értékelőleg viszonyuljunk a globalizációhoz. Thomas Eriksson szerint „tény, hogy a globalizáció itt van, és itt is marad. Nem látom, hogy ez a trend, mely a gazdaság globálisabbá, a piacok és a nyersanyagok és áruk áramlásának szabadabbá válásával jár, befejeződne”, helyesebb lenne tehát az új kérdésekkel és az alkalmazkodás dilemmáival foglalkozni.

Egy Sulaiman nevű résztvevő, akinek drótpostacímében a Világbank szerepel, szembe megy Erikssonnal, amikor azt írja: „?vajon jelenlegi globalizáció-értelmezésünk magától értetődően a helyes-e (nem is szólva arról, hogy ez-e az egyetlen lehetséges felfogás – amit sokan szeretnének elhitetni)? Aki olvasta Adam Smith-t, emlékezhet rá, hogy szerinte a piac működésének feltétele, hogy a helyi közösségek szabályozzák. Abraham Lincoln 1865-ben azt mondta, hogy a vállalatoknak átadott hatalom fenyegetés az unió és az állampolgárok szabadságára nézve. A szentséges Versengő Piac nem létező valóság, és most már elvont célként sem tételeződik. A jelenlegi globalizáció egyike a sokféle lehetséges változatnak: a gazdagok globalizációja”. Meghökkentő és reménykeltő felfogás olyan valakitől, akinek drótpostacím-adó gazdája a Világbank.

A résztvevőket nem nyugtatták meg a hivatalos „papírok”, a Bank közgazdászai által összeállított tanulmányok. Többségük negatívan ítélte meg a globalizáció hatásait, és az azt elősegítő nemzetközi szervezetek tevékenységét. Annak ellenére, hogy a résztvevők jelentős része közgazdász vagy politológus volt, alig akadt olyan, aki védelmébe vette volna a jelenlegi világfolyamatokat. Egy világbanki szakértő vitába szállt azokkal az állításokkal, melyek szerint növekszik a szakadék a szegények és a gazdagok között, ám nyomban többen is kifejtették kritikájukat a szokványos, egyoldalú gazdasági mérőeszközökre vonatkozólag.

Nem mindenki nyugodott bele, hogy dolgozatát visszautasítsák a moderátorok. A demokrácia nevében külön listát indítottak a kimaradt hozzászólások számára. Hírek szerint nem sok sikerrel: éppen elég volt a „hivatalos” listát követni nyakmerevedés, karpális alagút-szindróma és szürkehályog-veszély nélkül.

Hogy a demokrácia mit nyert ezzel a monstre eszmecserével? Egyfelől azt, hogy senki nem vonta kétségbe a világpolgárok beleszólási jogát – és képességét – a vitába. A világpolgár fogalmát is át kell értékelni. Szakértőnek lenni nem jelentett egyúttal annyit, hogy nálam van a bészbólütő. Másodszor: a moderátorok zárónyilatkozata szerint a háttérben kapcsolatok szövődtek, hálózatok alakultak, együttműködés indult sok résztvevő – és nem csak a hozzászólók – között. A vita anyagát pedig angol, spanyol, portugál és francia nyelven bárki elolvashatja, a bevezető tanulmányokkal és a heti összefoglalókkal együtt a Development Forum weblapján.

Kis magyar szakadék

És hogy viszonylik mindehhez Székesfehérvár? Hát úgy, hogy május 30-án este hat és nyolc között Warvasovszky Tihamér polgármester dícséretes módon online fórumot tartott. A város honlapján azonban csak a tavalyi fórum hozzászólásai találhatók. Az ideiek még valahogy nem értek oda.